Andrea a harmincas évei közepén járt, amikor megismertem. Azt akarta megtudni, lesz-e társa, akit őszintén szerethet. Addig ugyanis csak barátai, rövid ideig tartó futó kapcsolatai voltak.
Pedig mindig értékes emberekkel hozta össze a sors. Színészek, zenészek, költők társaságában érezte jól magát. Ő maga is művészeti gimnáziumba járt, mindig tele volt lángoló tervekkel, de végül a közgazdasági egyetemet végezte el, és nagyon hétköznapi munkát vállalt egy nagyvállalatnál.
A képlete magyarázatot adott erre a kettős beállítottságra, és arra is, hogy miért a racionális énje kerekedett felül mindig. A napjegye ugyanis Kos (ez adta a lendületet, ez táplálta a rajongását), az aszcendense viszont a Szűzben áll, vagyis mielőtt nagyon elragadná a lelkesedés, mindig visszatér a földre. A Szűz aszcendens és a Szűzben álló Vénusz volt a magyarázat arra is, miért nem találta meg harmincnégy éves koráig az igazit. Számára az egzisztenciateremtés fontosabb volt az érzelmeknél. – Mindig olyasvalakibe szeretek bele, aki már foglalt, vagy akit jobban érdekel a munkája, mint a családalapítás. Jó dolog álmodozni, ábrándozni arról, akivel épp járok, de minél tovább tart a várakozás, annál több hibáját ismerem meg, s végül én döntök úgy, hogy jobb egyedül. Andrea az érzései elől mindig a munkába menekült. Szép lassan lépegetett fölfelé a ranglétrán, egyre több lett a fizetése, és egyre magasabbra tette a lécet leendő partnerei előtt. Már nemcsak az volt a feltétel, hogy jóképű és művelt legyen, hanem az is fontos volt, hogy van-e egzisztenciája, jó jövedelme. Amikor engem megkeresett, éppen szerelmes volt. Olyan érzés támadt a lelkében, amitől megijedt. – Sándor az utcán szólított le. Úgy tűnt, eltévedt a kispesti Wekerle-telep zegzugos utcáiban. Kocsijával lassított, letekerte az ablakot, és csak annyit mondott: „Bocsánat, ismerős a környéken?” De engem mintha áramütés ért volna. A hangja, a mosolya, koromfekete haja, égő szeme teljesen megbabonázott. Azt éreztem, vele mindenképpen meg kell ismerkednem. És egy perc múlva már ott ültem a kocsijában. Ugyanis azt mondtam neki: nehezen tudnám elmagyarázni, hogyan talál a keresett utcába, egyszerűbb, ha beülök mellé, és elnavigálom. A zegzugos utcákon jó nagy kerülővel vezettem a keresett címre, s közben beszélgettünk. Amikor elköszöntem, önkéntelenül a táskámba nyúltam egy névjegyért. „Ha legközelebb erre jár, és eltévedne, csak hívjon fel?” Már aznap este csörgött a telefonom. Azóta együtt járunk. Az eszem azt súgja, nem lesz könnyű az életem, ha hozzá kötöm a sorsomat, a szívem viszont azt követeli, hogy már holnap menjünk az anyakönyvvezetőhöz. Nem tudom, mit tegyek. Az eszemre, vagy a szívemre hallgassak-e? A cikk folytatását az Astroneten olvashatod >>>
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
