Egyik barátom édesanyjával történt az eset. A barátom, nevezzük Gergőnek, gyűlölte az apját. Már általános iskolában panaszkodott, hogy a férfi folyton kiabál, dühöng, szörnyen bánik vele és az anyjával.
Nem volt bántalmazás, nem volt verés, csak a szörnyű szavak. Gergő apja indulatos ember volt, sose látták mosolyogni. Mindenben hibát talált, mindennel elégedetlen volt. Emlékszem, negyedikesek voltunk, megkaptuk a bizonyítványt. Gergőnek két négyese volt, az egyik énekből (akkoriban egyik fiú sem kapott ötöst énekből, mert nem mertek a lányok előtt énekelni a nyeklő-csukló hangjuk miatt.) A másik matekból. Gergő, annak ellenére, hogy fiú, nagyon nehezen birkózott meg a matekkal, folyton engem kérdezett, mivel padtársak voltunk, mit miért kell összeszorozni, kivonni. Rengeteget magolt, az összes szabályt betéve tudta. Kiharcolta a négyest, nagy nehezen. Másnap a játszótéren találkoztunk, kérdeztem, örültek-e a szülei a bizonyítványának, hiszen még jutalom könyvet is kapott. Nagyon szomorú volt, azt mondta, rég volt már otthon ekkora botrány, mint tegnap. Az apja, amikor meglátta a két négyest, mindenféle ócska, mihaszna kölyöknek elmondta, de ez volt a kisebbik rossz. A nagyobb baj az volt, hogy az anyjának is nekiesett, úgy üvöltött vele, hogy az egész ház hallotta, hogy azért ez a rossz bizonyítvány, mert nem törődik a fiával. A mama hiába mondta, hogy dehogy is nem, hiszen minden nap megnézi a leckét, együtt tanulnak, de hát a matekot ő sem érti, azt inkább az apának kellett volna átvenni vele, hiszen mérnők. Ez csak olaj volt a tűzre, mert az apa erre még dühösebb lett, hogy dolgozik ő eleget, és még azt is elvárnák tőle, hogy a hülyegyerekkel is ő foglalkozzon. Szóval nagy balhé volt, Gergő majdnem sírt, amikor elmesélte. Hiába mondtam neki, hogy ne is törődjön vele, gyönyörű ez a bizonyítvány, nekem négy négyesem volt, mégis megkaptam a biciklit ajándékba a bizimért. Az általános iskola elvégzése után évekig nem találkoztunk, míg nem egy nap valaki megfogta a vállam az utcán. Hátrafordultam, egy magas, szőke férfi állt előttem. – Megismersz? – kérdezte. Gergő volt. Beültünk egy kávéra, hogy átbeszéljük az elmúlt húsz évet, amióta nem láttuk egymást. Kérdeztem, hogy van az édesanyja, mert nagy szeretettel gondoltam rá. Mindig olyan kedves volt velünk, képes volt egy nyári vasárnap, a legnagyobb kánikulában nekiállni palacsintát sütni nekünk. Kedves volt és halk szavú, nagyon szerettem őt. – Anyának nemrég komoly műtétje volt – mondta Gergő. – Egy hatalmas daganat nőtt a torkán, itt – mutatta a saját nyakán, a gégefő tájékán. – Szerencsére nem volt rosszindulatú – tette hozzá. – És apád hogy van – kérdeztem. – Épp olyan, mint régen. Még mindig folyton dühöng, folyton kiabál anyámmal. Ő meg csak nyel. Nem válaszol, nem védekezik, hanem csak nyel. Ez lett a baj – mosolygott. Kiderült ugyanis, hogy az anya a sebészetről beutalót kapott a pszichiátriára is. Rendszeresen járt terápiára, mígnem kiderült, hogy a daganatát valószínűleg lelki problémák okozták. A pszichológus, akihez járt, elmagyarázta neki, hogy a daganat azért nőtt a torkára, mert visszafojtja a mondandóját. Mert minden agressziót, ami éri, lenyeli, ahelyett, hogy visszavágna. Ha ez továbbra is így folytatódik, és önmagába fojtja az elszenvedett agressziót, súlyosabb betegségeket is elszenvedhet. A pszichológus arról is beszélt, hogy sok családban a bántalmazás nem tettleg, hanem szóban zajlik. Az agresszívabb fél – indulatos vérmérsékletére hivatkozva – szinte rettegésben tartja a partnerét. Gyakran nincs is ütés, nincs tettlegesség, csak megalázás, dührohamok, a legváratlanabb helyzetekből lezúduló szidalmazás. Van, aki humornak álcázva, maró gúnnyal teszi ezt, van aki segítő szándéknak álcázza a másik örökös szekírozását, kritizálását. A lényeg ugyanaz: az egyik fél örökös bűntudatban, félelemben tartja a partnerét, az pedig nyel és tűr. Az elszenvedett agresszió pedig agressziót szül, amit az áldozat önmaga ellen fordít, és megbetegszik.